Parfümök alapanyagai

Összegyűjtöttem a lényegesebb összetevőket amelyek leginkább előfordulnak a parfümökben, segítségemre az itthon is könnyen elérhető szakkönyvek voltak, érdemes forgatni őket, ha egy kicsit is érdeklődtök az illatok iránt.

Parfümök alapanyagai

Állati eredetűek (voltak régen, ma már szintetikusan állítják elő):

ÁMBRA – Az ámbrás cet bélrendszerében keletkező, édeskés, a korhadó fa illatára emlékeztető váladék. Egyiptomban már időszámításunk előtt 1500 körül használták illatszerkeverékben. A 13. században a francia királyi udvarban volt divatos, a 19. században pedig egész Európában kedveltek lettek az ámbrát is tartalmazó “orosz kölnivizek”. Napjainkban a drága természetes ámbrát rendszerint olcsóbb szintetikus alapanyaggal helyettesítik, és azt – kiváló “illatrögzítő” tulajdonsága miatt – sokféle kombinációban használják.

CIBET – Az Afrikában vadon élő cibetmacska átható szagú mirigyváladéka, már az ókori Egyiptomban is alkalmazták. Hígítva használják illatkompozíciókban.

MÓSUSZ/PÉZSMA – A Közép- és Kelet-Ázsiában honos, őzhöz hasonlatos pézsmaállat bakjának mirigyváladéka az ókor fontos árucikke volt. A francia királyi udvarban is használták a belőle készített parfümöt. A fejlett világban a 20. század elejétől állítják elő szintetikus változatát, melyet elsősorban jázmin-, gyöngyvirág-, nárcisz-, orgonakompozíciókban alkalmaznak, jó illatrögzítő tulajdonságát is hasznosítva. Az eredeti anyag gyakorlatilag már nem kerül forgalomba.

Növényi eredetűek:
Gyanták

BENZOÉ (benzoin)- Az elsősorban Indiában, valamint Jáva és Szumátra szigetén honos benzoéfa bevagdalt sebeiből folyó édes, egzotikus illatú gyanta. A nyugtató hatású aromát az ókorban tömjénnel keverték, a középkori Európában desztillált olaj formájában használták. Korunk illatszeripara egyebek között keleti jellegű és ámbrás kölnivizekben, bőrápolókban és szájvizekben használja.

MIRHA – A Kis-Ázsiában és Észak-Afrikában honos mirhafa gyantája az ókor egyik legdrágább illatanyaga, illatszere volt. Az egyiptomi előketok szájuk illatosítása céljából rágcsálták, de ismerték az asszírok, a perzsák, a zsidók, a görögök és a rómaiak is. Európában a 16. században készítettek először mirhaolajat. A napjainkban is népszerű, édeskés, ugyanakkor a dohány és a pézsma illatát is idéző mirhaolajat elsősorban egzotikus, keleti jellegű készítményekben, illetve szájvizek aromásítására is használják.

TÖMJÉN – Az Arab-félszigeten és Afrikában honos tömjénfa bemetszett kérgéből kicsurgó mézga egészségmegőrző, ránctalanító hatása révén vált a szépségápolás fontos részévé. A drága illatszer birtoklása egyben hatalmi szimbólum is volt, s bár általában szorongás- és feszültségoldó hatást tulajdonítanak neki, számos viszály okozójává vált. A reneszánsz idején Itáliában desztillált tömjénolajjal illatosították az arczselét. A fás, citromos, érzéki illatú olaj a mai parfümök fontos illatrögzítője, elsősorban orientális és virágillat-kompozíciók része.

Virágolajok

IBOLYA – A görögök kedvelt illata volt, a belőle készült illatszert még a rómaiak is Athénból importálták. Használták a 13. századi francia királyi udvarban, a 18. században pedig része lett Giovanni Maria Farina első kölnijének, népszerűségének tetőfokát viszont a viktoriánus Angliában érte el.

JÁZMIN – Rendkívül édes, hosszan megülő illata állítólag segíti a testi-lelki ellazulást, enyhíti az erős testszagot, erősíti viszont a szexuális vágyat. Kedvelték az ókori Indiában; a kínai nők fürdés után kenték magukra olaját virága haj- és ruhadísz volt. A jázminolaj napjaink luxuskompozícióinak fontos kiegészítő anyaga. Sokszor szintetikus változatát használják, mely a 20. század elejétől áll az illatszergyártók rendelkezésére.

LEVENDULA – Édeskés, friss, enyhén balzsamos illatát az ókori görögök és rómaiak nagyra értékelték, levendulás fürdőket vettek, illetve olaját testükre kenték. A középkori Európában a nők szívesen viseltek ruhájukon kis levendulacsokrokat, s a növény az illatszergyártásban a 13. századtól a 19. század elejéig nagy szerepet kapott. A 20. század elején jött ismét divatba: akkor szokás volt még a kézmosó vizet is levendulával illatosítani. Olaját különféle kozmetikumokhoz, hajápolókhoz keverik, pipereszappanokat illatosítanak vele.

NARANCSVIRÁG – Kétféle olaj is készül belőle: egyszerű lepárlással a virág illatát hűen visszaadó neroliolaj, egy másik eljárással pedig édeskés, testes, citrusillatú virágolaj. A narancsvirág-az ártatlanság jelképeként – sok helyütt a menyasszonyi csokrok, koszorúk része volt. A 14. században Provence-ban illatosítót készítettek belőle. Neroli olajat csak a 17. században állítottak elő, s az kisvártatva az itáliai hercegi udvarok kedvelt parfümjévé vált. Napjainkban natúr, jázmin- és fantáziakompozíciók készítésében használják fel, sokszor olcsóbb, szintetikus változatában.

RÓZSA – Édeskés, buja illatú olaját először időszámításunk előtt, a perzsáknak sikerült lepárolniuk. Használták Babilóniában, Egyiptomban és az ókori Indiában is. A görögök a rózsák szirmát keverték testápoló olajukba, a rómaiak kenőcsökbe, illatszerekbe és dezodorálószereikbe is. Európában először a spanyolok párolták le a rózsaszirmok olaját, s a 13. századtól kereskedtek is vele. Kedvelték a középkori Franciaországban, az igazi rózsakultusz azonban a 16. századi, Erzsébet-kori Angliában bontakozott ki. A rózsaolaj manapság klasszikus illatkompozíciók “díszítőszere”.

YLANG-YLANG – A parfümfának is nevezett trópusi növény csillag alakú virágfüzéreivel a helyi lakosok főleg testüket díszítették, de például Indonéziában hajápolót is készítettek belőle, s e célra használták olaját a viktoriánus kori Angliában is. Az édeskés, finom, jázminra emlékeztető illatú ylang-ylangot – melynek depresszióűző hatást is tulajdonítanak – korábban önálló illatszerként alkalmazták. Manapság legnagyobb töménységű olaját keverik drága parfümkompozíciókba, melyeknek leggyakrabban alkalmazott összetevője.

Egyéb növényi olajok

CÉDRUSFA – A különböző fajta cédrusok – tobozból, tűlevélből, illetve forgácsból párolt – olaja az asszírok, a babiloniak és egyiptomiak kedvelt illatszere volt. Európában a 15. században desztilláltak először cédrusolajat. Az értékes, nyugtató hatású illóolaj az illatszerek fás jellegét hangsúlyozza; szappanok aromásítására is használják.

PACSULI – Az elsősorban Indiában, Burmában, Malajziában, Indonéziában, a Fülöp- szigeteken és Szingapúrban termesztett pacsulicserje levelének lepárolt olaját rendszerint nem alapillatként, hanem kompozíciók részeként használják fel. Tartós, élénk, átható illata a hatvanas-hetvenes évek hippikorszakában vált igen kedveltté. Jó dezodorálószer, szappanok illatanyagaként is használják. Előfordul, hogy olcsóbb cédrusolajjal hamisítják.

ROZMARING LEVÉL – Az ókor óta ismert és kedvelt illatszernövény, az antik kor menyasszonyi csokrainak, koszorúinak része. Fontos alkotóeleme volt a 13. században Barcelonában készült híres illatszereknek. A kámforra emlékeztető, pikáns, fűszeres, igen tartós illatú olaját elsősorban frissítőelemként alkalmazzák a levendula- és a natúr kompozíciókban.

SZANTÁLFA – A trópusi Ázsiában honos – tápanyagát más növények gyökereiből szívó – fa nehéz, édeskés, egzotikus, bársonyos illatú olaja az illóolaj- technika egyik legértékesebb alapanyaga. Már az ókori Indiában, Babilonban, Egyiptomban, Görögországban is keverték illat- és szépítőszerekbe. Vizes aromáit Európában a 13. századtól állították elő, illóolaját a 16. századtól desztillálták. A 19. században megjelent orosz kölnivizek akkoriban újszerűen ható fás illatát is ez adta.

VETIVERFŰ – Az Indiában, Indonéziában és Srí Lankán őshonos, de Ázsia más vidékeire is betelepített, közel 2 méter magasra növő, keskeny levelű vetiverfű gyökerét és törzsének alsó részét használják föl fűszeres, füstös illatú olaj lepárlására. Kellemes illata miatt Indiában a házak ablaka elé telepítették a vetiverfüvet, Jáván pedig az uralkodókat legyezték leveleivel. Napjainkban olaja az illatszerek 30 százalékában megtalálható.

Dobos Andrea

(Forrás: Roberta Wilson: Aromaterápia haladóknak; Újlaki Endre, Zajk István: Illatkompozíciók és illatszerek)